Érdekes, hogy az embert egy kis pozitívum mennyire megnyugtatja. Történt ugyanis, hogy reggel kb. félkomásan mentem etetni az állatkertet. Ilyenkor reggel kapják meg a napi tápjukat, szénájukat, és a vizet. Gondoltam, hogy na végre talán ma sikerül beérnem a munkahelyre háromnegyed nyolc körül, mert időben vagyok. Elkezdtem a tápot adni a drágáknak. Az oldalsó részen kezdtem. Egyszer feltűnt, hogy Sandránál és Jacknél valaki van még. Elkezdtem magamban mondani, hogy most hogyan ment át hozzájuk valaki oldalról, hiszen már nem gyözök mindent "biztossá" tenni. Aztán míg magamban morgolodtam megetettem Rault is. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy oké hogy ott van valaki még, de ki lehet ott olyan méretben. Kb. kellett fél perc mire leesett, hogy Sandra kicsijéről van szó. Na akkor átfutott rajtam az öröm. Egyetlen pindurka született, aki mellesleg méretileg megegyezik a kéthetes babákkal, és súlyra 128 gramm. Gyönyörű malac, amilyenre már régóta vártam, naná, hogy egy ezüstaguti. Rohantam be a másik gazdihoz, hogy mutassam büszkén, hogy mit találtam. Ő se lehetett még nagyon ébren, mert megkérdezte, hogy kb. honnan szereztem a malit, utána pedig, hogy kitől (na kitől, egyetlen párosításból jöhetett ki). Ekkor még nem tudtam a nemét a kicsinek, de reménykedtem, hogy kislány.
És nem, kisfiú! Kész összeomlott minden. A hétvégén döntöttünk úgy, hogy a fiúállomány mostmár majdnem több, mint a lány, és csak lányt tartunk meg az almokból.
De ezt a kis drágát nem lehetett lerakni. Gyönyörű az egész állatka, óriási szemek, nagy (nem törött) lógó fülek, halálosan nyugodt. A nagy bociszemeivel csak nézett és nézett rám.
Na akkor rögtön az anyáért mentem ki, készítettem nekik a helyet bennt a szobában. (Nálunk a betegek és az újszüllöttek, már nagyon vemhesek bennt tartozkodnak a szobába, a többiek pedig kinnt a "szaunában"*). Persze a mami is nagyon kis nyugodt lett. Eddig vad volt, szinte megijedt mindentől, most meg, kis nyugis, simogatni való malacka vált belőle. Ketten a picivel meg különösen jó párt alkottak. Hát gyorsan fotót is kellett róluk készíteni.
Aztán ott kellett hagynom őket, a legnehezebb. Visszamentem etetni, itatni.
Na és mikor értem be a munkahelyre? Hát naná, hogy elkéstem. De az állatokért mindent.
* Tengerimalacainknak kialakított hely.
Utolsó kommentek